"Madárlátta apa" – hazatérés meglepetéssel
Abban a korban élünk, amikor szinte természetessé válik az az élethelyzet, hogy más országban dolgozunk és élünk. Ki ilyen, ki olyan okokból keresi a megélhetés határon túli formáit. Talán egy életkezdő huszonéves kalandvágyból, és a nyelvtudás miatt, mások bizony színtisztán a pénzkereset, „jobb lét” reményében kényszerülnek rá. Szerintem szerencsés, aki párkapcsolat nélkül vág bele… A távolság nem csak megszépíti a viszonyokat.
Amikor kamasz voltam, a kamionosok voltak azok, akik életformájukból adódóan „laza” családi szálakat ápoltak, viszont cserébe olyan dolgokhoz jutottak hozzá külföldi útjaik során, amit itthon nem lehetett megkapni. Sóvárogva néztük az öcsémmel, amikor Jani bácsi a szomszéd kamionos, farmert, meg menő lemezeket hozott Attilának, aki persze a suliban villogott vele a csajoknál. Nekünk a muter munkatársa hozta el a fia kinőtt ruháit, amiket addig hordtunk, amíg lehetett. Nagyon „környezettudatos” életet éltünk akkoriban – így utólag. Kriszti a feleségem szokta is mondogatni, hogy férfi létemre több nadrágom van, mint neki blúza. A mi életünkre nem mondanám, hogy teljesen másképp alakult, mint a szüleinké, nem vetett fel minket se soha a pénz, csupán a társadalmi díszletek változtak. De legalább mi próbáltunk a gyerekeinknek megadni, amit csak lehetett. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy legyen önálló lakásunk, a magunkét fizessük, ne a főbérlő tárcáját gyarapítsuk! Ehhez persze lakáskölcsönt kellett keresni. Naná.
Nem ragozom, szinte atomokra lebontható pontossággal történt forgatókönyv szerint rengeteg emberrel ugyanúgy az anyagi zuhanás, mint velünk. Emlékszem, ott ültünk a hokedlin a konyhában, és papíron próbáltuk levezetni, hogy hány év, hány forint, hány nélkülöző nap – mindenkinek a családban. Sosem akartam, hogy a gyerekeink ugyanazt éljék át, mint én. A neten hamar találtam egy közvetítőt, és mire felkaptuk a fejünket, egy hónap múlva kinn voltam az Egyesült Királyságban. Iszonyúan hiányzott a család, a két gyerek és Kriszti! Mondjuk az első fizetési papírra döbbenésem egyre színesebb szálakkal szőtte tele a fejemet. Olyannyira, hogy elkezdtem még többet dolgozni, hétvégenként pedig lazulni mentünk a helyi pub-ba. A napi Skype-on történő beszélgetések ritkultak kissé, bevallom. Nem is tudtam hazajönni jó ideig, mert a családnak utalt pénz és az ottani költőpénzem szépen kéz a kézben fogytak. A gyerekek küldözgettek vicces képeket, meg egy-egy „OMG!” is csattant üzenetben, de Kriszti egyre ritkábban reagált.
Több hónap is eltelt, mire szabadságot kaptam, és meglepetésként – összegyűjtve a családnak szánt ajándékokat, egyebeket – leszálltam a reptéren, itthon. Hazudik, aki azt mondja, annyira jó neki a külhon, hogy cseppet sem dobog a szíve, amikor földet ér a lába magyar földön! Bennem kavarodott minden, rohantam haza, egyenesen. Az ajtót Kriszti nyitotta, aki először a nyakamba ugrott, aztán zavartan hátrább lépett. Láttam, hogy felszedett ugyan néhány kilót, de nem ez számított igazán. Kicsit feszélyezve teltek az órák estig, míg a gyerekek elvonultak az ajándékokkal a szobájukba. És akkor jött a feketeleves… Kriszti bevallotta, hogy azért nem kérte a pohár bort az ebédhez, mert terhes! Először iszonyú örömszikrák, aztán számok cikáztak a fejemben. A kétség ugye, én is hallottam már ezt, azt ilyen esetekről. Kiderült, hogy amikor elmentem, ”csak egyszer, egyetlen egyszer” összemelegedett valakivel, mert teljesen ki volt borulva. Ez állítólag olyan hamar történt a kiutazásom után, hogy a mai napig nem tudja eldönteni, hogy kié is ez a baba…
De én nem szeretném, hogy ne az enyém legyen! Mindig is három gyerekre vágytam. Azt a megcsalást egy pillanat alatt megbocsájtottam. Sajnos a félrecsúszott, ír kocsmákban töltött órák alatt azért rám is tapadtak a lányok, igaz én nem vittem haza őket egyszer sem. Azt hallottam, hogy létezik olyan apaságot igazoló vizsgálat, amivel tisztázhatjuk ezt. A genetikai teszt végső választ fog adni, és én hinni akarok benne, hogy én vagyok, aki felnevelhetem majd!
Vissza az érdekességek, aktualitásokhoz